Ittlétem eddigi legjobb napja így indult

Vasárnap nem sokkal reggel 9 után hívást kaptam a vezetékes telefonomon, és ekkor már éreztem, hogy egy régóta várt nagyon jó napnak nézek elébe. Gyorsan beraktam még a naptejet, és bár egész Andalúziában hőség volt, a legvastagabb pulóveremet, dzsekimet is betettem a zsákomba, mert tudtam, hogy szükségem lesz rájuk. Egy spanyol rendszámú amerikai márkájú autóból kiszállt egy Gibraltáron dolgozó, Angliában született, kínai származású, és egyébként igen csinos és jó fej kb. velem egy korú lány. Pusztán a véletlennek köszönhető, hogy nem ekkor találkoztunk először, mert csak onnan ismertem, hogy főnököm megadta valakinek az emailcímét, aki megadta a lány emailcímét.

Ráhajtott a fizető autópályára (amit mint később kiderült a benzinnel egyetemben nem engedett, hogy kifizessek), ezzel is nyerve némi időt a nagyjából 2-2,5 órás úton. Marbellán keresztül Ronda felé vettük az irányt, de nem romantikus városnézés volt a célunk, ezért tovább is mentünk Algodonalesbe, azonban ott sem mentünk be a városba ekkor még.

Az első bárban szinte csak sárkányosokkal találkoztunk, akik örültek az erős szélnek, és nem tanácsolták, hogy felmenjünk a hegyre. Átmentünk egy másik bárba, ahol az ernyősök annyira a laptop képernyőkre meredtek (versenyfeladatot próbáltak kitalálni), hogy bár ismerték a lányt, csak pár szót mondtak neki (egész jól beszél spanyolul). Ittunk egy frissen facsart narancslevet, vettünk vizet, és indultunk is fel a Lijar hegyre. La Muelában, egy kedves kis hegyi faluban még megálltunk szendvicseket csináltatni a helyi közértessel. Innentől meredek utakon mentünk, aminek a legtöbb helyen kavics, de néhány helyen pl. kanyarokban beton a borítása.

Útközben láttuk, ahogy a sziklafalmászók készülődnek:

Nem igazán fújt a meteo szél egyik start irányra se, úgyhogy amikor ahhoz az útelágazáshoz értünk, ahol starthelyet kellett választani, más tényezők alapján döntöttünk:

 Algodonalestől kb. 40 perc volt az út fel a starthelyre, ahol megnyugodtunk, mert az almulásokban még kezdők is startoltak:

Már ekkor nagyon boldog voltam. Gyors bemutatkozás még pár helyi arcnak, turista keresés az autólevitetéshez, aztán készülődés. Miután megtudtam, hogy akinél van rádió, annál 2 méteres van, megkérdeztem mi itt a siklóernyős frekvencia. Nem értették, hogy mit akarok ezzel. Mondtam, hogy az én országomban van egy freki, amit illegálisan használnak az ernyősök, de efelett szemet huny a hatóság, viszont cserébe mást még illegálisan sem használunk, mert abból baj lenne. Mondták, hogy ez Andalúzia, itt beírsz valami számot a rádióba, amit a többiek is, és használod, ennyi. Úgyhogy beállítottuk valami másra, mint a verseny, bár nem rádióztunk.

A légtérrel is kb. ennyire kell törődni. 5000 méterig VFR, de ezt is csak onnan tudja egy helyi arc, hogy amikor felvitte egy hőlégballon rollover technikával kiugráshoz, akkor szólt neki, hogy innentől már veszélyes, bárminek nekimehetnek. Most, hogy a líbiai helyzet miatt az amcsik elkezdtek használni egy közeli katonai repteret (szerencsére ritkán és nagy odafigyeléssel), azzal nyugtatják az oktatók a vadászgépektől parázó embereket, hogy nyugi, a Kadhafit akarják megölni, nem téged. A magyar légtérképnél lényegesen egyszerűbben megoldják a kérdést. Felrajzolták a siklóernyős helyeket, meg a reptereket, aztán mindenki repüljön VFR ahogy jónak látja:

Szóval így indult a nap, aminek fénypontjáról, a több, mint két és fél órás nem mindennapi látványt nyújtó repülésről, a következő bejegyzésben lesz szó.